Missa in Benedicam Domino
CantuS CorvinuS

1996
Pro Sound PS 429.116

1996. július 15-19
Szent Kereszt ferences templom (Vártemplom), Vác

1 - Andrea GABRIELI: Benedicam Domino   [3:44]
2 - Orlande de LASSUS: Introitus. Resurrexi   [6:52]
3 - Claudio MERULO: Kyrie eleison   [4:19]
4 - Claudio MERULO: Gloria   [5:47]
5 - Orlande de LASSUS: Graduale. Hæc dies   [1:48]
6 - Orlande de LASSUS: Alleluia. Pascha nostrum   [1:34]
7 - Giovanni Pierluigi da PALESTRINA: Sequentia   [3:42]
8 - Claudio MERULO: Credo   [8:55]
9 - Giovanni Pierluigi da PALESTRINA: Offertorium. Terra tremuit   [2:31]
10 - Claudio MERULO: Sanctus   [2:18]
11 - Adrian WILLAERT: Pater noster   [4:25]
12 - Claudio MERULO: Agnus Dei   [2:07]
13 - Orlande de LASSUS: Communio. Pascha nostrum   [1:48]
14 - Giovanni GABRIELI: Ite Missa. Plaudite omnis terra   [2:44]
15 - Nicolas GOMBERT: Exitantiphone. Regina Cœli   [5:09]






CantuS CorvinuS
Klembala Géza

Károly Edit • szoprán
Hamvasi Szilvia • szoprán
Kálmánchelyi Andrea • szoprán

Bárány Péter • alt
Gavodi Zoltán • alt

Kutik Rezső • tenor
Kard Ádám • tenor
Gyulai Csaba • tenor

Benkő Pál • basszus
Kalmanovits Zoltán • basszus
Demjén András • basszus
Bodóczky Miklós • basszus








Missa in festo Dominica Resurrectionis Domini

Lemezünk a húsvétvasárnapi feltámadási nagymise római liturgia szerinti teljes zenei anyagát tartalmazza. A mise állandó részeit Claudio Merulo 3 kórusos tételei alkotják, a ún. változó szövegű részeket Orlando di Lasso egységes, erre az alkalomra írt Propriuma képezi néhány kiegészítéssel: a Sequentia és a felajánlási ének Giovanni Pierluigi da Palestrina, a Pater noster pedig Adrian Willaert műve. A szigorú értelemben vett szertartásban nem szerepelnek a gyülekező és a kivonulási énekek (Giovanni és Andrea Gabrieli művei), valamint a lemezt záró 12 szólamú, tömb-szerű Mária-antifóna (Nicolas Gombert alkotása).

A liturgia

A gyülekező ének A. Gabrieli „Benedicam Domino” c. motettája, melynek zenei témái alapul szolgáltak a mise ordinárium-ciklusának is. A 33. zsoltár szövegét az egyház eredetileg a zsolozsma completoriumában szólaltatja meg. A zsoltár keletkezésének ihletője Dávid király megszabadulása volt a filiszteus király részéről őt fenyegető halálos veszedelemből. Dávid hálaénekének első öt mondatát halljuk.

Introitus
O. Lasso az ünnepi mise változó szövegrészeit ötszólamú tételekben zenésítette meg. A kezdőénekben (Zs. 138. 18, 5-6, 1, 2.) a gregorián dallamot hol tisztán, egy szólamban halljuk, majd a többszólamú részekben hol a legalsó. hol a középső szólamban fedezzük fel, hosszú, lépő értékekkel hangoztatva, míg a többi szólam ugyanazt idézi az imitáció eszközével.

Kyrie eleison
A miseordinárium tételei, Claudio Merulo miseciklusa A. Gabrieli „Benedicam Domino” c. motettája alapján készültek. A motetta fő dallamai meghatározó elemei e tételeknek is, de a dallami idézeteken kívül találunk ritmikai, „hangszerelési” és formai utalást is az eredeti motettára. Ezt a feldolgozási módszert nevezik paródiának. A három előadó kórus közül az egyik magasabb, a másik kettő valamivel mélyebb fekvésben énekel, összesen két és fél oktáv hangterjedelemben.

Gloria
Cl. Merulo

Graduale
O. Lasso: „Hæc dies”
A Lasso által megzenésített tételek sorában találjuk az ószövetségi olvasmány után megszólaló részletet a 117. zsoltárból.

Alleluia
O. Lasso: „Pascha nostrum”
Az alleluja verse Szent Pál szavaival (1 Kor 5, 7) hirdeti az ünnep lényegét.

Sequentia
G. P. da Palestrina műve a középkori egyházi költészet gyöngyszemének, Wipo (990-1050) versének feldolgozása. A szekvenciát az alleluja verse után az Alleluja szó visszatérése helyén énekelték, eredetileg annak díszes dallamára.

Credo
Cl. Merulo

Offertorium
G. P. da Palestrina: „Terra tremuit” szövegkezdetű műve az egyház felajánlási énekének öt szólamban megzenésített feldolgozása. A 75. zsoltár szavaival emlékezik a mise gondolati ritmusában Isten törvények fölötti hatalmára.

Sanctus
Cl. Merulo

Pater noster
A. Willaert, akinek jelentős hatása volt a velencei zeneszerzők munkásságára, ezzel a négyszólamú, hagyományos stílusú motettájával képviselteti magát a mise zenei környezetében.

Agnus Dei
Cl. Merulo

Communio
O. Lasso: „Pascha nostrum”
A sorozat záró tétele kissé bővítettebb formában ismét a korintusiakhoz írt páli levélből idéz.

Ite Missa
A mise végén Giovanni Gabrieli: „Plaudite omnis terra” című, háromkórusos motettája az ószövetség nyelvezetével zeng ujjongó dicséretet.

Kivonulás
N. Gombert: „Regina cœli” című Mária-antifónája hatalmas apparátussal, tizenkét önálló szólammal örvendezik az ünnepi szertartás végén. A szokatlanul sok szólam nem szerveződik külön kórusokba, bár jelen van bizonyos ál-többkórusosság (magasabb-mélyebb szólamok), de ez a szerkesztés mintha az eddig hallott három kórus hangzásánál még bővebbre nyitná a teret. A szöveg eredetileg a húsvéti időben a zsolozsma részeként szólal meg.



A szerzők

A lemezünkön szereplő művek szerzői sok tekintetben kapcsolódnak egymáshoz. Egyikük a másikat tanította, munkatársak voltak, rokonok, tudtak egymásról, ismerték egymás zenéjét, vetélytársként, barátként álltak szemben, vagy egymás mellett. E sokoldalú kapcsolatrendszer zenéjükben is nyomon követhető. Ez az a zenei stílus, amely a XVI. század első felében a Németalföldről útnak indult Itáliába, s útközben francia, német elemekkel gazdagodva Velencében vert gyökeret, itt virágzott ki és a század végén már egész Itáliát megtermékenyítve sugárzott vissza Európába.

Nicolas Gombert (* 1495 körül; † 1560 körül), flamand zeneszerző, Josquin des Près tanítványa. 1526 körül lépett V. Károly császár udvari kápolnájának kórusába énekesként és hamarosan magister puerorum, az énekesfiúk tanára lett. 1540 után, a császári kórusból való kiválása után a tournai-i Notre Dame-ban foglalta el kanonoki állását, valószínűleg itt élt élete végéig. Gombert az úgynevezett németalföldi stílust valószínűleg a lehetőségek legvégső határáig kiaknázta, nem is lépett ebben az irányban senki tovább a XVI. század folyamán. Műveiben a négyszólamú szerkesztés átadja helyét az 5, 6 vagy többszólamú írásmódnak. Az itt szereplő motetta is azon kevés többszólamú műhöz tartozik, amely ugyan nem az észak-itáliai stílus többkórusos technikájának nyomát viseli magán, mégis a szólamkombinációk állandó váltakozásával intenzív dinamikával rendelkezik.

Adrian Willaert (* Bruges vagy Roluaers, 1490 körül; † Velence, 1562). Kora egyik legfontosabb és legnagyobb hatású zeneszerzője, tanáregyénisége. A legújabb kutatások bizonyítani vélik, hogy 1515-ben, már franciaországi és római tartózkodás után a ferrarai Hippolito d'Este szolgálatában állt. Amikor urát 1517-ben az esztergomi főegyházmegye élére püspökké nevezték ki, Willaert a főpap kíséretével Magyarországra jött és legalább két évet itt töltött. 1520 körül ismét Itáliában, Ferrarában és Milánóban működött és 1527-ben elnyerte a Velencei San Marco székesegyház karnagyi pozícióját, a kor egyik legtekintélyesebb és ezzel együtt a legelőkelőbb jövedelmet biztosító egyházzenei állását. Működése alatt orgonistaként ugyanebben a templomban szolgált többek között Claudio Merulo és Giovanni Gabrieli, lemezünk másik két szerzője, zeneszerzés tanítványai között pedig a harmadikat, Andrea Gabrielit is megtaláljuk. Szakmai tekintélye – művei és különösen egy jelentős hírnevet szerzett tanítványa, G. Zarlino írásai által –, mint a velencei iskola alapítója és a polifónia itáliai kidolgozója, támadhatatlanná vált. Willaert nemcsak az 1520-tól 1560-ig tartó időszak, vagyis Josquin halála és Lassus, valamint Palestrina kibontakozása közötti évtizedek legjelentősebb alakja, de a század egyik legsokoldalúbb zeneszerzője is. Művei között nemcsak az egyházi irodalom valamennyi műfaját találjuk, hanem a kor világi zeneszerzésének francia, olasz darabjait, sőt hangszeres darabokat is. Motettái életműve legfontosabb részét alkotják, számban és stilisztikai jellemzőkben egyaránt. Összesen 173 motettájából 78 négyszólamú, ehhez a csoporthoz tartozik az itt fölcsendülő „Pater noster” is, valószínűleg a század 20-as, 30-as éveinek terméséből.

Claudio Merulo (* ered. Merlotti, 1533 Correggio; † 1604 Parma). Tanulóévei után 1556-ban Bresciában működött, majd Velencében a S. Marco templom másod-, 1566-tól első orgonistája lett, miután többek között Andrea Gabrieli ellenében, az állásért hirdetett versenyből győztesen került ki. 1586-ban Pármába hívták a hercegi udvarhoz, ahol a zeneszerzés mellett orgonaépítéssel is foglalkozott. 1566-tól 1575-ig aktív kottakiadói tevékenységet is folytatott. Zenetörténeti jelentőséggel elsősorban orgonaművei bírnak, bár érdemes hangszeres stílusának alapjául szolgáló vokális műveit is megismerve elhelyezni őt a XVI. század végének észak-itáliai, szűkebben velencei zeneszerzői között. A felvételünkön hallható háromkórusos mise (1609, Velence) jól tükrözi a kor legnagyobb orgonistájaként tisztelt Merulo és kollégái szakmai kapcsolatrendszerét.

Orlando di Lasso (* Orlande de Lassus, 1532 Mons; † 1594 München). A mons-i templom énekesfiújaként Gonzaga, szicíliai alkirály kíséretében Szicíliába, majd Milánóba ment, ahonnan valószínűleg 1550 körül Nápolyba, majd Rómába utazott tovább. 1556-ban, miután szülővárosába látogatott vissza, a bajor V. Albrecht herceg meghívásának eleget téve, Münchenben telepedett le és itt élt élete végéig. Eleinte mint az udvari kórus tenoristája szolgált, később, 1563-tól mint a kórus vezetője tevékenykedett. Nagyszámú publikációinak köszönhetően hírneve folyvást nőtt, (Claudio Merulo adta ki első, miséket tartalmazó kiadványát Velencében, 1570-ben). Lassus a XVI. század, sőt talán az egész zenetörténet legtermékenyebb és legsokoldalúbb zeneszerzője, mintegy 2000 műve maradt fenn. Művei a kor minden európai műfaját felölelik: a fontosabb európai nyelveken éppúgy otthonosan írt magával ragadó világi, szórakoztató zenét, mint amilyen elmélyülten alkotott a latin egyházi műfajokban. Tanárként is messze földről fogadta a tanítványokat: a 70-es években Giovanni Gabrieli tanult nála több évig. Mintegy 1200 motettája a legkülönbözőbb műfajokba sorolható. A felvételünkön megszólaló miseproprium a németalföldi-német stílusú tradicionális kompozíciók sorába tartozik, valószínűleg müncheni tartózkodásának időszakából.

Giovanni Pierluigi da Palestrina (* Palestrina 1525/26; † Róma, 1594) Lassus mellett minden idők egyik legnagyobb zenei egyénisége. Egész élete Rómához fűzte, leginkább első és legfőbb pártfogója, Giovanni Maria del Monte kardinális révén, akit 1550-ben III. Gyula néven pápává koronáztak. Élete legnagyobb részét a pápai kápolna, a Cappella Giulia vezetőjeként töltötte. Életművének arányai csak a legnagyobbakéval összehasonlítva érthetők: 104 miséje mennyiségben is több, mint kora bármely zeneszerzőjének alkotása. Az egyházzene alapvető örökségének számító 375 motettája és számos más műve nagyrészt már életében nyomtatott kiadásokban is megjelent. A felvételünkön szereplő „Terra tremuit” c. motettát 1593-ban jelentette meg egy hatalmas, az egyházi év minden vasárnapjára megkomponált motetta¬sorozat részeként. E gyűjtemény egyedülálló a maga korában, talán csak Lassus proprium-sorozata mérhető hozzá.

Andrea Gabrieli (* Velence 1510 körül; † Velence, 1586) Giovanni Gabrieli nagybátyja. Ő vívott ki elsőként a velencei zeneszerzőknek tekintélyt egy olyan korszakban, amikor a németalföldi művészek tevékenysége bírt meghatározó erővel. Mint generációjának egyik legfontosabb alakja, jelentős hatást gyakorolt a későbbi velencei és dél-német zeneszerzőkre. Bár sok műve Lassus hatását mutatja, Andrea Gabrieli nagy mértékben járult hozzá a hagyományos németalföldi zeneszerzési technikáktól eltávolodó olasz stílus kialakításához. A felvételen szereplő motettáját, mint sok más művét, halála után adta ki unokaöccse Velencében 1587-ben. A gyűjtemény, amely különböző egyházi és világi darabokat gyűjtött össze érezhető hatással volt az olasz és dél-német zeneszerzőkre egyaránt.

Giovanni Gabrieli (* Velence 1553 körül; † Velence, 1612) Andrea Gabrieli unokaöccse. Ő képviseli a csúcspontját a reneszánsz velencei zeneszerzői iskolának, amely Willaerttel kezdődött és Andrea Gabrieli és Claudio Merulo tevékenységével csiszolódott tovább. Tanítványaira (pl. H. Schützre) gyakorolt hatásával korának egyik legjelentősebb zenész-egyénisége. Fiatal éveiben nagybátyjánál tanult zeneszerzést, akinek példáját követve később Münchenbe ment, hogy Lassusnál folytasson tanulmányokat. 1584-ben már ismét Velencében tartózkodott, mint a Szt. Márk székesegyház orgonistája, Claudio Merulo helyetteseként. Végleges kinevezését 1584-ben kapta meg és ezt az állást töltötte be haláláig. Nagybátyja munkakörét is átvette, mint a szertartások zenéjének felelőse és mint a nagyobb ünnepekhez szükséges külsős, alkalmi hangszeresek és énekesek szervezője. Zenéjének hírneve a dél-német és osztrák fejedelmeket, grófokat arra késztette, hogy tanítványokat küldjenek hozzá, akik, mint Schütz és számos kortársa, jelentős műveket írtak az általa tanított és közvetített olasz stílusban. Sacrae symphoniae címmel 1597-ben megjelent gyűjteménye, amely a felvételünkön szereplő motettát is tartalmazza, a hagyományos motettastílus legvégső kibontakozott formáját képviseli.

notes in english







Gentile Bellini: Processione in piazza San Marco, 1496
Gallerie dell'Accademia, Venezia