musicahistorica.hu
2001
Vox Artis VA-003
In memoriam Czidra László
musicahistorica.hu
2001
Vox Artis VA-003
In memoriam Czidra László
1 - a) Kacor tánc
moldvai csángó népi tánc
[1:55]
b) Mînînţaua-Lunga magyarországi román népi
táncok
2 - A Kánai Menyegző Kájoni-kódex, 1687 előtt
[2:54]
3 - Magyar és szlovák táncok Szirmayné Keczer Anna
táncgyűjteménye, XVIII. század első fele;
Linus-féle kézirat, 1786
előtt
[2:00]
4 - TINÓDI Sebestyén: Udvarbírákról és kulcsárokról
1553
[2:11]
5 - Bonum vinum Glogauer Liederbuch, 1480 körül
[1:18]
6 - BALASSI Bálint: XII. ének, A tavaszidő dicsérete – Széllyel tündökleni...
1570-es évek
[2:07]
7 - Nie zaczynay woyny, Cupido swowolny Muzyczne
Silva Rerum, XVII. század második fele
[0:52]
8 - Corant Vietórisz-kézirat, 1670-es évek
[1:01]
9 - MISKOLCI CSULYAK István: Jocoserium – Lakjatok vígan…
1608 körül
[2:45]
10 - Klobučky-tanec Vietórisz-kézirat, 1670-es évek
[0:56]
11 - Sípos Vietórisz-kézirat, 1670-es évek
[1:27]
12 - Bacchusnak véletlen rabsága idejének legjobb korában
Hölischer-kódex, 1686-1693
[4:18]
13 - a) Magyar táncok Starck-virginálkönyv, 1689
[2:43]
b) Borica-tánc hétfalusi csángó néphagyomány
14 - A, B, C, D, vigyázz ide! XVIII-XIX. század
[2:53]
15 - Ballet ad mensam – Aria ad mensam
Apponyi-kézirat, 1730
[2:07]
16 - Asztali nóta Apponyi-kézirat, 1730
[1:07]
17 - Nota ad mensam Apponyi-kézirat, 1730
[1:46]
18 - Tus-füzér Szkárosi – Járdánházi-melodiárium,
1787-1792;
Pálóczi Horváth Ádám: Ötödfélszáz énekek, 1813; Tahy Gáspár: Hasznos
Mulatságok, 1821 [3:35]
19 - Pesti magyar verbunkok Zgurits Imre kézirata,
XVIII. század vége [5:31]
20 - Ének a pincéhez Régi magyar énekek, XIX.
század eleje [2:33]
21 - Lakodalmi tánc magyar néphagyomány, Sopron
[1:11]
22 - Szántódi tus Pálóczi Horváth Ádám és
ismeretlen szerző nyomán, 1810-es évek [1:45]
Musica Historica
Csörsz Rumen István
Chereji Szilárd • tenor viola
da gamba, nagybőgő
Csörsz Rumen István • ének, lant, koboz, ciszter, gitár,
duda, görbekürt, hólyagsíp, doromb
Kasza Roland • spinét, xilofon, ütőhangszerek
Sudár Balázs • koboz, mandolin, ütőhangszerek
Széplaki Zoltán • ének, furulyák, harántfuvolák, görbekürtök,
zergekürt
Tövisházi Zsófia • hegedű, barokk hegedű, fidula
Bonum
vinum
Bordalok és táncok
a XVI-XIX. századi Magyarországról
Lemezünkön a XVI-XIX. század hétköznapjait
és ünnepeit szeretnénk megidézni a bor és a társas vigadozás énekekben,
táncokban őrzött emlékei segítségével. Témájuk a jó bor dicsérete, a
tobzódás eufóriája, törvényeket átlépő szabadsága, ám eleink kemény
szavakkal és fanyar humorral gúnyolták a mértéktelen „bormarókat ” is.
Egyaránt szólni szeretnénk tehát asztali örömökről és asztal alá csúszó
bánatokról. A lemez első szöveges darabja a bor bibliai szerepéről
mesél, majd végigsétálunk az újkori Magyarország zenetörténetén.
Térségünkből sajnos nem maradtak ránk középkori mulatódalok, bár
bizonyos, hogy a bor élvezetét énekszó kísérte. A diákköltészet azonban
századokon át megőrizte a XII. századi Archipoëta (Gualterus
de Mapes) tréfás gyónásának Európa-szerte ismert részletét, a
részeg ember testamentumát. A vers nálunk először latinul bukkant fel
(1478), majd a XVIII-XIX. század folyamán magyarul is elterjedt (#20).
A háborúkkal, vallási és politikai pártharcokkal terhes XV-XVI.
századból nemigen ismerünk magyar bordalokat, s táncokat is csak
nyugati zeneműkiadók jóvoltából. Mégis: a reneszánsz udvarokban már a
Mátyás- és Jagelló-korban felcsendülhettek olyan polifon művek, melyek
ízelítőt hoztak a kor nyugati zenéjéből (#5). Tinódi Sebestyén
Erdélyben szerzett éneke (#4) a felvizezett lőréről szól, amit a vidéki
kisnemesek tiszttartói hozattak a költő és minden közrendű ember
számára, rissz-rossz ételek mellé. Balassi Bálint
közismert tavaszdicsérő énekét (#6) Marullus nyomán,
„jó lova mellett való híven létében” fordította. Feldolgozásunkhoz egy
szlovák népdalt választottunk dallamként.
A XVII. századból három dalt mutatunk be. Egyikük szerzője Miskolci
Csulyak István olaszliszkai református lelkész, aki élete
nagy részét a tokaji borvidéken töltötte, amire Jocoserium,
azaz Tréfálódás című mulatódala is utal (1608 körül, #9). A magyar
régizenészek első nemzedékétől származik az elgondolás, hogy a költő
egy olasz táncdallamra, talán épp Giovanni Giacomo Gastoldi
egyik közkedvelt ballettójára (L'innamorato, 1591)
írta a dalt.
Szintén lakodalmi ének volt a kánai menyegzőről szóló, tréfás dal (#2),
melynek strófáit XVII-XIX. századi változatokból válogattuk. A dallam
első lejegyzését a csíksomlyói ferences orgonista, Kájoni
János gyűjteményéből ismerjük. Az apostolok vígan borozgatnak
egymással – ki szelídebben, ki mohóbban vedeli a Jézus által borrá
változtatott vizet. A harmadik éneket a böjtben, a farsangi tombolást
követő szürke napokban énekelték Bacchus és Mars, azaz a farsang és a
böjt csatájáról (#12). Bacchus seregét húsételek és káposzták alkotják,
míg az életörömöket megtagadó, szigorú hadisten csapatában sovány halak
és hüvelyes zöldségek sorakoznak. A csatában sajnos Bacchus marad alul;
a farsang a böjt országának (Jejumium) fogságába
esik, ahonnan csak sokára szabadulhat ki.
A XVII. század második feléből főként hangszeres muzsikát mutatunk be.
A felvidéki interetnikus (magyar-szlovák-lengyel-szász) zenei
„köznyelv” emlékét részint a lengyel és magyar udvarokban divatos
chorea-félék (#7, 11), másrészt nyugat-európai barokk táncok (#8)
idézik. A XVI. századi hajdútáncok stílusjegyeit őrző dallamok közül
egy szlovák című süveges tánc hangzik el (#10). Utóbbiak forrása az
1670 körüli Vietórisz-kézirat. Hasonlóak a Starck
János-féle soproni virginálkönyv (1689) közismert magyar
táncai is (#13/a). Egyikük népi változatát, a hétfalusi csángó fiúk
farsangi borica-táncát Könczei Csilla gyűjtéséből
mutatjuk be (#13/b).
A XVIII. század elején megszaporodnak a hangszeres gyűjtemények, melyek
főként a felvidéki nemesek és polgárok ízléséről tanúskodnak. Az Apponyi-kéziratban
(1730) néhány asztali nóta is ránk maradt; ezeket főúri lakomákon,
fogások felhozatalakor játszották. Némelyek barokk és rokokó jellegűek
(#15-16), másokat pedig a verbunkos zene előfutárának tekinthetünk
(#17). A szintén felvidéki Szirmayné Keczer Anna,
valamint a Linus néven ismert szerzetes
hegedűkönyvei néhány dudanótát is megőriztek (#3). A lemez elején
elhangzó, moldvai csángó és magyarországi román népi táncokból
összeállított sorozat szintén e korszak dallamfordulataira emlékeztet
(#1).
A XVIII. század – pestisjárványok, tűzvészek, árvizek, politikai
csatározások ellenére – egy újfajta világkép elterjedését hozta
magával. A földi örömök élvezetét nyíltan vállaló, az evés-ivásban és
társasági életben kedvüket lelő diákok mély nyomokat hagytak populáris
zenénken és irodalmunkon. Az ábécé-nóták például
strófánként haladnak végig a betűkön, s rájuk rímelő szavakból szövik
mondandójukat (#14 és 18/e). Népszerűek voltak a tusok, azaz
pohárköszöntő versek és dalok is, melyek elhangzásakor a „címzett”
köteles volt poharát fenékig üríteni. Ponyvanyomtatványokon terjedő tus-füzérek
adták az ötletet, hogy a XVIII-XIX. század fordulójáról mi is
összeállítsunk egy sorozatot (#18).
Ekkoriban alakult ki egy nagyon jelentős kelet-európai stílus: a
magyar, cigány, balkáni, szláv, osztrák és egyéb nyugati
dallamfordulatokat összebékítő verbunkos. Bár
korunk embere inkább reformkori emlékeit ismeri (pl. Erkel operáit),
valójában már a XVIII. század végén elérte egyik csúcspontját, mivel
puszta szórakoztató zenénél fontosabbá: nemzeti ideológiával támogatott
zenei köznyelvvé tudott válni, mely – részint Haydn és Schubert, később
többek közt Liszt és Brahms művei révén – Európa-szerte
összekapcsolódott a magyarság képével. Műsorunkban Zgurits
Imre gyűjteményéből játszunk egy sorozatot; összeírójuk 1790
táján a pesti éjjeliőrök mestere volt (#19). Mivel a stílus a
hangszeres népzenében századunkig fennmaradt, egy ilyen „korokat
túlélő” dallamot is bemutatunk Tendl Pál soproni
cimbalmos repertoárjából (Lajtha László gyűjtése,
#21).
A verbunkos persze az énekköltészetben is gyökeret vert. Ennek példája Pálóczi
Horváth Ádám (1760-1820) Szántódi tusa,
melyhez egy korabeli anonim strófát is hozzátoldottunk (#22). Ez a
dunántúli költő és polihisztor hagyta ránk a kor leggazdagabb
dalgyűjteményét (Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek,
1813), melyben saját versein kívül a közköltészet remekei és népdalok
is helyet kaptak. Az Ének a pincéhez szintén e
korból való, s Archipoëta korhely végrendeletéhez hasonló. Ennek
dallama eredetileg népi lakodalmak temetési paródiáiban csendült fel
(#20).
Talán a fentiekből is kiderült: a régi kelet-európai muzsika
elképzelhetetlen a népzenei emlékek megismerése nélkül. Zenekarunk
régóta elkötelezte magát a szervesen fejlődő, saját törvények szerint
alakuló, nem szigorúan historikus alapokon nyugvó régizenélésnek, mely
korunk előadói által is szüntelenül változik. A hagyomány megőrzését
kísérletező kedvű muzsikusok is magukra vállalták, akiknek az 1970-es
évek óta tartó munkálkodása nélkül a mi nemzedékünk aligha igazodna el
a történelmi zene világában. Köszönettel tartozunk hát az „atyáknak”
minden ötletért, melyeket – sajátjainkkal kiegészítve – szeretnénk
továbbadni a jövendőnek.
Csörsz Rumen István