kecskesegyuttes.hu
hungarotonmusic.com
muziekweb.nl
Felvétel:
1982 május
Nagy Szulejmánról elnevezett dzsámi, Zrínyi Miklós Múzeum, Szigetvár
Megjelenés:
1984
Hungaroton SLPX 12560
1994
Hungaroton HCD 12560(-2)
?
Pro Musica Antiqua Hungarica Danubiana Egyesület, Szentendre
Kecskés Együttes
„L.” Kecskés András
Gáblik Zoltán • ének (#12), ney (#1, 7, 9, 12, 14), barokk furulya (#3, 6)
Gryllus Dániel • ének (#12), barokk furulya (#3, 6), dudasíp (#3),
pánsíp (#7, 12), görbekürt / crumhorn (#3), ney (#9)
Kálmán Péter • ének (#12), viola da gamba (#3), def (#1, 6, 7-9, 12, 14)
Kertész István • rebek (#1, 7, 12, 14), kemânçe (#9), barokk hegedű (#3, 6), rebab (#9)
Mártha Judit • ének (#5, 12), def (#3, 11), csörgődob (#1, 3, 9, 12), cintányér (#7, 14)
Tóth István • ének (#12), barokk furulya (#3, 6), zergekürt / gemshorn (#3, 12), ney (#1, 7, 9, 14)
Bakfark Bálint Lanttrió
„L.” Kecskés András • ének (#12), 'ūd (#7, 8), doromb (#2), def (#3, 10), tanbur (#5, 6, 9, 11, 14), csörgődob (#3), cintányér (#1), kiscintányér (#3)
„Kobzos” Kiss Tamás • ének (#7, 12, 14), koboz (#2), dombra (#10), doromb (#3), csörgődob (#1), triangulum (#3), kiscintányér (#3)
Szabó István • zurna
Közreműködik:
Esmail Vasseghi • santur (#4, 11), def (#5), tombak (#13)
René Clemencic • ney (#5, 13)
Szabó András • versmondó (#2, 10)
Róbert György • zurna (#1, 14)
Simon Jenő • def (#8)
Szakálos László • csörgődob (#6)
Régi
török zene Európában (XVI-XVIII. század)
A törökök közel másfél
évszázadon át birtokolták
Magyarország egyharmadát. Szomszédaink,
hódítóink, barátaink és ellenfeleink
voltak egyszerre. A múlt rossz emlékeit,
szenvedéseit a krónikák őrzik, – ma már azt
is szem előtt tartjuk, mivel gazdagodtunk általuk: nekik
köszönhetjük a fürdőkultúra korai
elterjedését, a sok szép
építészeti emléket, köztük a
díszes dzsámikat, karcsú minareteket.
Engedték a vallások szabad gyakorlását,
támogatták Rákóczi
szabadságharcát, befogadták a fejedelmet
száműzetése idején csakúgy, mint
később Kossuth Lajost. Nyelvünk sok török
jövevényszóval gyarapodott, beszédhangjaink
közül a dzs-t tőlük tanultuk. A magyar
népet a törökök ma testvérként
tisztelik. Ezen előzmények is indokolták, hogy az
Európában megtalálható régi
török zenei forrásokat felkutassuk,
egybegyűjtsük, s a legszebb műveket közkinccsé
tegyük.
A török klasszikus zene – csakúgy, mint az arab – a
perzsa zenekultúra gyermeke. Mind a „Fényes
Portán”, mind a rangosabb török udvarházakban
szívesen látott vendég volt a perzsa költő
és zenész. Mivel a „keleti humanizmus” közös
nyelve a perzsa volt, maguk a törökök is
művelték; írtak és beszéltek e nyelven.
Fárábí (arabul: Al-Fārābi; 870 k.-950 k.) is
török szülők gyermekeként írta meg a „Nagy
értekezés a zenéről” (Kitabu l-muszigi al-kabir)
című perzsa gyökerekből táplálkozó
arab zeneelméletét, melynek tételei – az
elnevezések kisebb módosításával – mind a mai napig alapjai a perzsa-arab-török zenének.
A keleti zenétől eltérő utakon haladó
európai muzsika már a középkorban él
az írásos hangrögzítés
lehetőségével; ez egyben útját is
meghatározta. A perzsa-arab-török klasszikus
zenét nem írták le, csupán a hangsort, a
módust (perzsául: dastgha, arabul: maqām)
jelölték meg, s a formatradíciók, meg a
rögtönzőkészség diktálta
improvizációként született meg a mű –
megismételhetetlenül.
Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy a
perzsa-arab-török zene szinte kivétel
nélkül először nyugat-európai
nyomtatványokban látott napvilágot. Így
maradt ránk a belgrádi beglerbég
katonáinak indulója 1608-ból egy
nürnbergi kiadványban, egy Salomon Schweiger nevű kereskedő
útleírásának sorai között.
A XVII. és XVIII. század határán Dimitrie
Cantemir humanista moldvai fejedelem udvarában, – mint
írja – egymás mellett élt a „keresztény
és a török zene”. Ő maga Konstantinápoly
neveltjeként a török kultúrát is
magába szívta. Később „bujdosó
fejedelemként” Oroszországba emigrált, s
Szentpétervárott közel félszáz művet
adott ki, egy igen jelentős iszlám zeneelméleti
összefoglalás kíséretében. Műveinek
egyike-másika számos nyugat-európai
kiadványba is bekerült, de már európai
hangjegyekkel.
A Velencei Köztársaságnak a törökkel
folytatott élénk tengeri kereskedelme nagy
lendületet adott a kulturális kapcsolatoknak. Ennek
hírmondója többek között Donado
1688-ban és Toderini 1789-ben kiadott Török
irodalom című összefoglaló
irodalomtörténete. Mindkét mű függeléke
török nyelvű szerelmi dalokat, illetve zenekari művet
őrzött meg számunkra. Az utóbbihoz, az akkor
már szokásos európai módon, tempó-
és dinamikai jelzések is járultak.
Egy szerelmes énekre és egy (Oszmán
pasáról szóló) vitézi katonadalra
az esztergomi Kálmánfi Béla hívta fel
figyelmünket, mint ma is élő,
Törökország-szerte ismert hagyományra. Ezek
közül az Estergon kalesi kezdetű –
magyarországi vonatkozása miatt számunkra is igen
becses zenei emlék a török hódoltság
korából. Ez utóbbi keletkezését a
XVII. századra tehetjük.
A török-magyar kapcsolatok talán
legértékesebb kincse az a két XVI. századi
vers, mely már évszázadokkal a Kemal
Atatürk-i írásreform előtt latin betűkkel
írott török szövegeket őrzött meg. Az egyik
egy kétnyelvű (magyar-török) virágének,
egy magyarországi töröktől, Hüsrew
Āšiqītől való, a másik Balassi
Bálinté, kit ugyancsak török
virágének ihletett szerelmes versének
írására.
A XVI-XVII. század magyar-török
együttélése mind az irodalomban, mind a
zenében létrehozta a rokon vonásokat: hegedűt,
lantot, kobozt, cimbalmot, töröksípot magyar vagy
török vígságtévő énekmondó
egyaránt használt. A magyar főurak a török
elleni harcokban szerezték zenész foglyaikat.
Szólt a magyar udvarokban a török muzsika, de a
fordítottjára is akadt példa bőven.
A zenei kapcsolatok a törökök kimenetele után sem
szakadtak meg. Például 1714-ben Erős Ágost
szász választófejedelem és lengyel
király udvarában török zenészek
és táncosok mulattattak. Az uralkodó egy
ízben a délmagyarországi
pandúrfőnökkel, Trenkkel hozat török
táncosokat és komédiásokat
Magyarországról, kiket – mint feljegyezték – egész janicsárzenekar kísért. Az 1729-ből
származtatott Linus-féle kézirat
három olyan „Törökös” című táncot
tartalmaz, mely a közelmúltban még
megtalálható volt népi lakodalmas
szokásdallamaink között.
A törökök hangszereiről
A katonazenekarok hangszerkészlete üstdobokból,
kétfenekű dobokból, harsonákból,
töröksípokból és
cintányérokból állt, de a XVII.
századból tekerőlanton, dudán,
különböző formájú lantokon, sőt barokk
hegedűn játszó törökökről is
tudomásunk van.
A perzsa eredetű török klasszikus hangszerek, – melyeket a
háremhölgyeken kívül virtuóz
művészek szólaltattak meg – az 'ūd (az
európai lant őse), a santur (perzsa cimbalom) és
a klasszikus török tanbur (hosszúnyakú
lantfajta). Az emelkedő sípsorú pánsíp, a kemânçe-nek
nevezett térdhegedű, a kishárfa és a
különböző kézzel megszólaltatható
dobfajták (tombak, def) minden török udvari
nagyzenekarban szerepeltek többnyire kettőzötten, a dobok,
illetve ütőhangszerek nagyobb számban is előfordultak.
A hangszerek eredete többnyire az évezredek
homályába vész. A mai muszlim zenészek
még mindig őrzik az apáról-fiúra
örökített improvizáló
előadópraxis fortélyait, s az évezredesnél
is korábbi hangszeres gyakorlat revelációit.
„L.” Kecskés András
Commentary in
English
Belgrád ostroma, 1521, miniatúra
Topkapu Szeráj Múzeum, Hazine 1517, 108b